Én most innen elmegyek. Szép volt, jó volt; mára csúf és rossz, tehát elég lett.

Tán ennyit kellene írni, vagy akár semmit sem. De mert sokáig nagyon jól éreztem magam itt  és megkedveltem néhány ismeretlen ismerőst, azt hiszem legalább nekik magyarázattal tartozom. Hosszú lesz, sorry.

A távozásra okom van számos, alant tulajdonképpen csak egy (igaz, talán a legkínzóbb)  a sok közül. Nem valami hagymázas összeesküvés-elméletet gyártottam. Sokáig csak írtam csendben a postjaimat, másokét  − főleg idő- és energiahiány miatt – nemigen olvastam. Nemrég, egy inzultust követően, átfutottam jó néhány bloggoló dolgozatait, a kommenteket, megjegyzéseket, visszamenőleg kb. másfél évre. Ezen az úton bárki megtalálhatja azokat a sorokat, amelyeket  én, s amelyek miatt kiakadtam. Nagyon nem tetsző világba jutottam.

Úgy tűnik, hogy működik errefelé egy klikk. Tagjai (húszan, huszonöten + némi szerkesztői segédlet, úgy hallom: személyes kapcsolat okán) fölemelnek, vagy porig gyaláznak másokat. Teszik ezt leginkább az új bloggerekkel, predesztinálva érezvén erre magukat a „régiek" jogán.  Eszközeik változatosak: néha ravasznak tetszően rejtettek, máskor nyíltak, brutálisak. Olykor a háttérben egyeztetnek, máskor a kommentekben üzennek egymásnak. Azt hiszem, szerkesztői kapcsolataikon át befolyásuk van olyan, szerintük fontos ügyekre, mint hogy ki-mi kerüljön szerkiajánlóba, az értékeltek közé, a friss Nol-hírekbe, Nolmátrixba, vezérkommentekbe, vezérbejegyzésekbe. [Egyáltalán: mik azok? Fingom sincs, mea culpa;  annyit látok, hogy némelyek bármi szart írnak, automatikusan(?) ott a helyük.]

Az így kiemelt írások minősége, tartalma magánvéleményem szerint nem érdemli meg e nagy figyelmet, de hát szilárd hitem, meggyőződésem, javaslatom: írjon mindenki, akinek erre késztetése van. Az „csak” mulatságos,  hogy ezeket a gyengécske (lila, túlírt, gejl, zavaros, súlyos pszichés gondokat tükröző, post-posztmodern; de/és/vagy/ámde = qrva unalmas! ) elaborátumokat  e csoport tagjai jószerint egymásnak készítik, szakmányban, naponta többet is, s velük egymást kaserolják: − Ma megint csodásat írtál!  − Ó, köszönöm, Te is! Mint Karinthynál:  − Uram, zsenit tisztelhetek Önben! – Önben, uram, nem különben!

Amikor először találkoztam a kommentek közt a „Nyomtam egy pirosat”-kifejezéssel, azt hittem, a közlő önnön véres székletéről tájékoztatja a nagyérdeműt. A rettenetes nagy eszemmel rájöttem utóbb,  hogy a szlogen annyit jelent nolbloggerül: a klántag olvasó pozitív értékelést adott a postra, amelynek klántag szerzője az első adandó alkalommal viszonozta kommentelője gesztusát (− Én vakarom a Te hátadat, Te meg az enyémet!) − ő is pirosat szart a gyönyörűségtől. Mindezek után és következtében  az Értékeltek rovatban főleg klántagok, többnyire ugyanaz a 4-5  ember, olykor minimális olvasottságú szövegei tanyáznak, hosszan.

A Szerkiajánlóban tuti helyük van (akárcsak nekem volt mindmáig, mi tagadás). Az azért elgondolkodtatott, mi ennek az értéke? Hiszen akadt, hogy valamelyikük csak egyetlen mondatot írt, jelezve: utóbb visszatér a témára − az ugyan miként került  az elvileg csak a kiemelkedő dolgozatoknak dukáló Nolblog-Parnasszusra? És az a „post”, amely cakk-pakk 2, azaz kettő  YouTube-link volt?  Vagy a legutóbbi, „utolsó csöpp a pohárban”-eset: szerki  5-6 saját, erős jóindulattal is csak közepesnek minősíthető utazási fotóját teszi ide,  kiszorítva 5-6, tán érdemesebb írást („félreértések” oszlatására: sajátom nem volt köztük).

Címkefelhő! Bár nem igazán tudom, mi az, de állítólag gép készíti. A gép nem korrumpálható, de a kezelője…? A Címkefelhőben olvasható bloggernevek igen kevés kivétellel (az egyik, leider, én volnék) a klán tagjait takarják; akad, aki két nicknéven is virít ott.

Mondom, mindez már-már szórakoztató, bár e vélemény abszolút szubjektív. A gyalázatos helyesírás, a kínos nyelvtani hibák tömege viszont objektív mércének tekinthető. A Nol illetve a Nolblog, sőt: a Népszabadság szerkesztőinek helyében kínosan érezném magam ezen dolgozatok ilyetén kezelésekor, promotálásakor. Az ilyesmi ugyanis az egész intézmény tekintélyét(?) rombolja.

Ami meg az eltiprásokat illeti: csak az utóbbi hetekben-hónapokban kétszer is elképesztő hangon, alpári módon, semmitmondó érvekkel követelték új emberek írásainak betiltását, törlését, a szerzők karóba húzását. A sajtó- és véleményszabadság eszméit szóban-írásban-blogjaikban-kommentjeikben mellüket döngetve vallók a gyakorlatban dühödt cenzorokká váltak amint kritika érte őket, vagy az itteni technikában járatlan, de fajsúlyos szerző jelentkezett. Korábban  „sikeresen” elkergettek  innen  postjaikat finoman parodizálókat; egyes, az igencsak antidemokratikus szerkesztési gyakorlatot bírálókat;  kiváló, bő ismeretekkel rendelkező  bloggereket, akik óvatosan bár, de rámutattak egyesek tárgyi hiátusaira; segítőkész, alapos technikai képességeit bárkivel megosztó társunkat – tán mert többet tudott náluknál?   

Az sem saját-sajátos (meglehet: maradi, túlérzékeny, ósdi) etikai normáim szerint való, hogy állítólag  van segédszerkesztő, aki blogger is – ez valami nagyon sötét, nagyon nem európai gyakorlat; hogy az ún. sherpákról, szerkikről szinte semmit, még nevüket-nemüket sem tudni, miközben ők meglehetősen sok adatot ismernek rólunk és ki vagyunk szolgáltatva nekik;  hogy a klán-utálta szerzők postjai, kommentjei olykor eltűnnek, illetve postok, kommentek jelennek meg valódi bloggerek neve alatt, de azok tudta nélkül – azért ez már a kriminalitás határát súrolja, s bár többen tényként kezelik, hinni sem merem.

Az viszont  valóban faktum: ezek a szóvá tevők potyán tették a szót. Bár megtörtént, hogy a kritizáltak elismerték machinációikat, bocsánatot kértek,  visszavonulást ígértek – maradtak, esetleg könnyen azonosítható új nicknévvel, és folytatták, mintha mi sem történt volna. A takarítás nem sikerült, a por visszaülepedett,  a takarítók meg? Őket  hőzöngőknek minősítették,  olyikat adminisztratív úton eltávolíttatták, másikját kiszekálták a Nolblogból;  többnyire értékes emberek elmentek máshová, sőt, abbahagyták a bloggolást. A klikk maradt. 

Mindezek ellenére, vagy tán éppen ezért? e kis klán előszeretettel édelgi, miszerint az egész Nolblog egyetlen család, összetartó közösség, homogén társaság. Fölvilágosításul: nem az. Hál’ istennek nem az. Nem lehet az, hiszen ekkora halmaz szerencsére sokszínű: eltérő korú, világlátású,  ízlésű, képzettségű, érdeklődésű stb. egyénekből áll.  Azt hiszem, nem csupán én kérem ki magamnak az ilyen egybemosást.

Apropó én. Engem csak egyetlen gusztustalan anomália talált meg igazán. Írásaimat rendre kiemelték. Postjaim kommentjei  szinte már hízelgőek voltak.  Az elmúlt hetekben az a megtiszteltetés ért, hogy évekkel ezelőtt megírt témáimat számos blogban, kommentben viszontláthattam – igen, ez öröm: lopni csak attól lehet, akinek van.  Paranoiás lennék? Közeli ösmerőseim, barátaim általában a naivitásig balgának mondanak-vélnek. (És emlékeztetek a régi dumára:  attól, hogy valaki paranoiás, még lehet: valóban van valami valódi ciki az élete- dolgai-környezete hátterében.)  Haragudnék bárkire? Megint arcoskodom: haragudni? Ahhoz nem bárkik, hanem Valakik kellenek, ha teccenek érteni.

Ám és de, valamint: nos.

Ezeken az ügyeken nem tudom és nem akarom aggkori derűvel, bölcsességgel(?), kedélyesen túltenni magam. Ha úgy viselkedem, mintha fentiekről mit sem tudnék, és ismét csak írnék, nem olvasnék, bloggolnék tovább, akkor újra és újra hányingerrel tapasztalnám, hogy a postjaimról hízelgő véleményt megfogalmazó kommentezők közt ott vannak sokan e klán tagjai közül. Az én gyomrom már öreg az ilyen inzultusokhoz.

Azt hiszem, már és még megengedhetem magamnak, hogy eldöntsem: személyes ügyeimet (mert a bloggolás, hölgyek és urak, szerintem hihetetlenül nyilvános, ugyanakkor elképesztően intim műfaj) milyen közegben tálalom.

Ez itt, a Nolblogé, nem kedvemre való környezet immár. Hogy miért tették ilyenné  e
leleményes szarkeverők? Mi az ok? A válasz lehet bonyolult vagy nagyon egyszerű – én nem lelem. De tulajdonképpen nem is érdekel.

Nnna, egy menetre ennyi.

A korábbi Polgári történetek persze itt maradnak, kommentárjaikkal egyetemben – én legalábbis nem törlöm ki őket. Mint eddig, e blog új és régebbi darabjai föllelhetők a klubhalo.hu-n.

Ma elindult weboldalam is:

Itt nem csupán Polgár Gyula eddigi és újabb kalandjait publikálom, de más, régi meg friss, reményeim szerint érdekes blogokat, írásokat, ezt-azt.  Monstre költözési akció: ott e héten csütörtökig  minden nap egy-egy, a Nolblogon eddig nem olvasható Polgár-sztori lelhető!

Mindkét helyre ezúttal is invitálok, várok (szinte) mindenkit.


Andai György  


Ja, igen. Lehet, hogy  − szokásom ellenére −  kommentekre nem válaszolok most.  Nem kell elhinni fentieket: ezek az ÉN következtetéseim; másoké meg, mi tagadás, jelenleg nemigen érdekel. No meg sem idegelni nem akarom magam ostobaságokkal, sem ostobákat kvázi lovaggá ütni azzal, hogy miattuk idegelem magam.

Remélem, elég nagyképű voltam.  És még inkább remélem, hogy sikerült beleszarnom a ventilátorba.

Kiskezipuszi, alászolgája, csóka család:

ag