−Halkabban! Ha már megint ilyenkor állítasz haza. Pssszt! Ittál, igaz? Csendet! És reggel iskola! Pssszt! Nem hallod, hogy rádiózom?  Fesztivál, Szanrémóbol, ez a Modunnyó! Psssszt!  − Anyu suttogva is tud kiabálni.

’64 lehet, vagy ’65, este tíz körül jár, Polgár mólés, másnap tényleg iskola;  az egész szituáció untig ismétlődő, most csak annyi a különbség, hogy kivételesen Anyu tapad a rádióra, míg Apu olvasni próbál.

San Remo-ból közvetítenek,  dúl a dalfesztivál.

Valami csoda lehetett és/vagy tán a konszolidáció egy apró jele, hogy a Magyar Rádió akkortájt kezdte sugározni szerte és szana Itália legnagyobb banzáját.  Szólt a vócse piszkosul ám! Belerezegtek a házfalak, ahogy majd’ minden lakásban bömböltek a hangszórókból a dolcse hangszálak!

Nel blu dipinto di blu, ugyebár.  Vagyis: Volare. Egy bajszos úr dörmögte tele vele a világot, ahol a dalt ezer változatban dolgozták föl, akár társát, a Piove-t, ismertebben a Ciao, ciao bambina-t. Ah, igen:

Így élni oly' jó! Rád nézni, o-o-o-o.
Úgy hív egy meggypiros száj,
Egy szív oly' lelkesen vár… 

G. Dénes Zsüttmann magyarította így Domenico Modugnot, a majdani parlamenti képviselőt, akinek Piange il telefono, azaz sírt a telefonja, ld. még Koós János.

Bobby Solo, istenkém! Polgári nevén Roberto Satti! 1964-ben a Fesztiválon debütált az Una lacrima sul viso című őrülettel. A világ női egy könnycseppel az arcukon pisiltek deszkát a gyönyör(űség)től. Tán csak a Beatles koncerteken volt nagyobb a hiszti, mint Bobby felléptein. Ahogy belőtte a séróját! Elvis sem csinyátta különbül, a zannya szömit ! Zingara – a magyar körösztségben:

Kócos kis cigánylány

Cingárá!

Az évben mégsem ő nyert, hoppá! Gigliola Cinquetti elrebegte, hogy ő még fiatal a szerelemre, azaz: Non ho l'età/per amarti. Több mint ötmilliót adtak el a lemezből világszerte, a Volare után ez a második legsikeresebb olasz könnyűzenei felvétel. Szegény kiscsajnak a cseperedés lett a végzete: már nem lehetett eladni az „ártatlan fiatal lány”- imázst, aminek áldozatául esett egy érdekesnek ígérkező film is: Roger Vadim szerződést ajánlott Gigliolának, ám a szemérmetes hölgy (? inkább a menedzserek) elutasította az erotikus töltetű filmjeiről ismert művészt.

Ám jött Rita Pavone! De hogyan jött ki abból a töpszli kiscsajból az a hatalmas, rekedt hang?  Csúnyácska volt, szeplős, fiús − mégis volt venne valami erotikus töltet, több mint Cinquetti kisasszonyban. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az olasz filmesek vele is gyártottak ezer mozit (Rita, a vadnyugat réme, brrr – ezt bezzeg átvette a magyar forgalmazás), akár itt fölsorolt kollégái mindegyikével. Állítólag színházban Shakespeare-t is játszott a Szúnyog – azért arra Polgár befizetett volna.

Gianni Morandi, a mi Jancsink! Lenyomott 49 millió lemezt! In ginocchio da te − Térden állva jövök hozzád! Juj:

Úgy szeretlek én, amíg csak élek,
Nézd: letérdelek s könyörgöm néked

Be kell ájulni! Még 2009 nyarán is tépték egymást honunk szebbkeblű hölgyei (húsz és a halál közt), hogy láthassák-hallhassák Janijukat  a Margitszigeten dallani. Ő is domborított számos vásznon: a sztorikra,  filmbeli társai nevére a kutya sem emlékszik − kétszer annyit keresett egy szereppel, mint Mastroianni.

Bezzeg  a Celentano! Adriano, az ő  jellegzetes járásával és mimikájával! Kifejezetten jó aktor volt, tessék emlékezni a Serafinora, Pietro Germi filmjében  (meg az ízlése sem kutya: amikor már rendezésre adta a fejét, Ornella Mutit dirigálta…). Neki 70 millió lemeze,  Nyíregyházának egy Celentano nevű pizzériája van. Nekünk meg Arasznyi Lacink, aki festett hajával-fölvarrt arcával haknizza tele az országot, mondván:

Azurro!
Magyarul azt jelenti: mindig kék fenn az ég!

Persze – véli Polgár Gyula – lehet mindeme olaszokat rühelleni: ízlés dolga. Ő speciel soha nem volt rajongójuk, hogy finoman fogalmazzunk. Ám hangjuk, több dallamuk (azért ezek mégis csak ezer földolgozásban, ezeregy nyelven szétáradt evörgrínek, fél évszázada) bennragadt agyában, jó társaságban és úgy tetszik: már egy életre.

Utálok nosztalgiázni, de sajnos túl jó a memóriám.”

(Bertolt Brecht)

„Az emlékezés nem ismer könyörületet.”

(Federico Fellini)

„Aki ismerte, tudta jól: abban a régi világban nem volt olyan jó benne élni. De emlékezni mégis jó rá."

(Karinthy Ferenc a Horthy-korról)

A Polgár-sztorikat még a 90-es évek közepén, tehát a totális retróőrület előtt kezdtem írni, amikor túl sok minden eltűnt – eltüntettek – el akartak tüntetni gyermek- és ifjúkorunkból, az 50-es, 60-as, 70-es évekből: tárgyakat, embereket, eseményeket, színeket, ízeket, szagokat, érzéseket, érzelmeket. E történeteket barátaimnak szántam memóriaélénkítésül, meg a mindenkori ifjaknak (akiknek bizonyos fogalmakról fogalmuk sincs már) afféle útikalauzként ebbe a majdnem eltűnt országba. De ajánlom azok figyelmébe is, akik 1989-90 óta "úgy tesznek, mintha akkor születtek volna, s mindjárt negyven-ötven évesen" (ezt meg a Hofitól loptam). Ja, igen: e  bedekker kb. realista, de a sztorik kitaláltak, és bár Bovaryné én vagyok, Polgár Gyula nem – még ha némileg hasonlítunk is egymásra.

Andai György